Negyedik hét

- Oké, eltelt majdnem 1 hónap, de még mindig itt van. - kezdett bele a beszélgetésbe Louis, amikor becsuktam magunk mögött az ajtót. - Mi történt? - kérdezte karba tett kezekkel. Azt hiszem már tudta a választ a kérdésre, egyszerűen csak tőlem akarta hallani. Rövid ideig hezitáltam, de a francba is, ő az egyik legjobb barátom, vagy most mondom el neki, vagy egyszer úgyis észre fogja venni magától.
- Terhes. - mondtam ki egy szuszra. Louis arcán nem vettem észre változást, nem tűnt meglepettnek, csak néhány pillanattal később rázta meg a fejét, egy mosoly kíséretében. Szórakozottnak tűnt.
- Tudtam hogy egyszer ez lesz ha így folytatod. - közölte. - És mi lesz?
- Mi lenne? Megtartjuk.
Mi. Ketten. A bárban töltött éjszaka óta nem igazán beszéltünk kettőnkről, általában mindig az életünkbe lépő 3. személyről volt szó, de mégis ott van a levegőben, hogy ő és én, mi ketten.
- Félsz? - kérdezte Louis, miközben a cipőm orrát bámulva álltam ott előtte.
Felröhögtem. Hülye kérdés. Hogy a fenébe ne félnék?
- Rám mindig számíthattok. - mondta Louis, majd kinyitotta az ajtót, ahol éppen Sutton tette a kezét a kilincsre. 

A napjaim elég egyhangúan telnek Harry társaságában, amióta meghallottam a beszélgetését Louisval. A kanapén ülve bámultam az ablakon lefolyó vízcseppeket, amikor Harry érintését éreztem meg a karomon. Automatikusan elhúzódtam tőle, mire a mellettem ülő fiú lehajtotta a fejét, és egy elfojtott nevetés hagyta el a száját.
- Meddig fogod még ezt csinálni? - kérdezte, de nem fordultam felé, tovább nézelődtem ki az ablakon. Nem volt valami érdekes elfoglaltság a párkányon kopogó vízcseppek nézegetése, de inkább ez, mint veszekedni Harryvel.
- Szerintem elsőre elég lett volna csak a kicsit szűkebb körnek megtudnia. - kezdtem bele kissé ingerültebben mint kellett volna. Hoppá, remélem ezek csak a hormonok, ha jól emlékszem a 6-os felvilágosító órára.
- Sutton, szerintem a fiúk elég szépen beférkőztek a szűk családi körömbe. - mondta széttárva a karjait. - Évek óta együtt vagyunk, heteket, hónapokat töltünk el csak úgy, hogy egymásra maradunk egy rohadt buszban, te meg kiakadsz mert Louis megtudta?
Égnek emeltem a tekintetem, majd mintha csak szívességet tettem volna, végre Harry szemébe néztem. Tudtam hogy igaza van, tudtam hogy hülyeség ezen kiakadni, de akkor is. Nem. Az első gondolataimat visszanyeltem, inkább felálltam, beviharzottam a hálóba, és magamra zártam az ajtót.
- Sutton! - dörömbölt az ajtón Harry, de a párnát a fejemhez szorítottam, és próbáltam elfelejteni ezt az egészet, remélni hogy csak egy rossz álomba csöppentem.

- Sutton? - hallottam meg kintről Louis halk hangját. - Bemehetek? - kérdezte. Lassan feltápászkodtam, szétszórva magam körül azt a tömkeleg elhasznált zsepit, és elfordítottam a zárat. Louis ahogy megpillantott, egyből összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Harry hátul zsebre tett kézzel állt, és ismét csak mosolygott. A megjelenésem lehet nem volt a legcsinosabb, de jelenleg ez volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból. Arrébb léptem, majd Louis eltolva néhány kupac zsebkendőt leült az ágy szélére. Harry követte őt, és leült a másik oldalamra az ágyon. A kezét gyengéden a derekam köré helyezte, majd amikor észrevette hogy nem vagyok rossz hangulatban, közelebb húzott magához.
- Figyelj, Sutton, először is, sajnálom ha ezzel valamilyen módon megbántottalak. Ne Harryre haragudj, én voltam az aki túlságosan belement ebbe, mert láttam hogy van valami, meg... - kezdte darálni a szöveget, de rátettem a kezem az övére, és egy mosoly kíséretében megállítottam.
- Louis, nem haragszom rád. Sajnálom hogy ilyen voltam, csak tudod, ez így, egyszerre, meg a többi baj ami ebből következett... - mondtam, de nem kezdtem magyarázkodni, hiszen szerintem Harry már beszámolt mindenről neki. Louis együtt érző tekintetében, és mosolyában biztonságot éreztem, tudtam hogy rá bármikor számíthatok, számíthatunk.
- Magatokra hagylak. - fordult előbb felém, majd Harry felé, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Harry halk szuszogására ébredtem. A tetoválásokkal borított mellkasán aludtam el múlt éjjel. Óvatosan mocorogni kezdtem, de erre Harry elkapta a derekamat, és szorosan visszahúzott magához.
- Pihenő nap van. - mondta a reggeli rekedtes hangján, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. - Ma elmegyünk valahová. - suttogta halkan a fülembe, majd az egyenletes levegővételeire ismét álomba merültem.

Harry nem mondta hová megyünk, így amikor leparkolt a kórház egyik rejtettebb felében lévő parkolóhelyre, meglepődtem. Harry bíztató mosolyt intézett felém, majd megfogta a kezemet, és rákulcsolta az ujjait az enyémre. A borult, esős nap ellenére Harry napszemüvegben és kapucniban cikázott a kórház épületei között. Megszeppenve álltam mellette a portán, majd amikor Harry bedikálta (az egyébként hamis) nevet, felküldtek minket a 214-es szobába.
- Miért vagyunk itt? - kérdeztem a lift falai között. Harry csak rám mosolygott, majd meg is érkeztünk az emeletre. Halkan bekopogtunk, majd egy női hang beinvitált minket a szobába. Itt nem várni kéne? Hm.
- Mr. Howard, Mrs. Howard. - fogott kezet velünk a középkorú nő. Furcsán néztem Harryre, aki annak ellenére hogy komolyan védeni próbálja magát, és engem, majdnem elröhögte magát. Az orvos szintén furcsán nézett Harryre, ezért már nekem is nevetnem kellett. Szóval mi vagyunk dilis Howardék, napszemüvegben, FBI ügynököt játszva az év egyik legesősebb napján. Egyébként meglepő, hogy nem tűnt fel a nőnek a korom, elvileg túl fiatal vagyok "asszonynak".
- Feküdjön fel. - mutatott egy fotelre a doktornő. Hát persze, ultrahangra jöttünk. Megérintettem Harry kezét, aki egy mosollyal reagált, aztán segített levenni a kabátomat.
- Szóval körülbelül ez a 4. hét. - mondta mosolyogva, az össze rutinkérdés, és elvégzendő dolog után, rátette a készüléket a hasamra. - Remélem látunk valamit. - kezdte mozgatni rajtam. Harry a szék túloldalán állt, és a kezemet fogva figyelte a képernyőt, ahol fekete-fehér egyveleget láttunk csak.

- Megvan. - mondta az orvos, majd megállapodott egy helyen. Egy aprócska foltot láttunk csak, ami mögött persze több rejlett, miután elmagyarázta a doktornő. Harry szemei köztem, a képernyő, és a hasam között ingáztak. Az arcára kiülő mosoly mindent elárult. Nem láttam rajta azokat a rosszfiús vonásokat, amik a bárban voltak az arcán. Sokkal komolyabb volt. Mosolyogva hajolt közel hozzám, majd néhány centiméterre az arcomtól megállt, és feltolta a napszemüvegét.
- Szeretlek. - mondta halkan, majd a szórakozóhelyen töltött éjszaka óta először, megcsókolt.


Köszönöm, B. ❤ xxx